Még mindig különös érzés volt belépni a Központba. Behunyt szemmel is meg tudta volna mondani, hogyan néz ki a barackvirág színű előtér, a díjak pódiuma, a kitüntetések állványa és a kép. Az a kép, ami már rég a retinája mögé égett és amit sohasem felejtett volna el, ha ezer évet kell még élnie, akkor sem!

A ritka pillanat, amelyet ez az óriás-plakát megörökített, épp a Központ megnyitása volt. Az első esemény, amelyre az ország elnöke is megjelent a kicsiny, eldugott, partmenti városkában. Eljött, hogy ő vágja át az épület bejárata elé kifeszített szalagot. Anton már akkor sem értett ezzel egyet, hiszen a Központ létrejötte, az épület és a felszerelés megvásárlása, minden az ő számlájukról, a felesége munkájából és akaratából termett ott. Azúr vágya egy olyan hely létrehozása volt, ahol a felnőtt bennszülöttek tanulhattak, munkát találhattak, képzéseken vehettek részt, mindezt úgy, hogy idővel a Központ önálló lábakra álljon és önfenntartóvá váljon. Hogy később világméretű tervvé kovácsolódjon. Neki, a feleségének kellett volna elvágnia azt a szalagot és neki kellett volna lennie az est fénypontjának, nem az elnöknek. Azúr ennek ellenére is ragyogott!

A megnyitó előtti hetekben olyan forróság volt, hogy Anton azt hitte, atlétában és bermudában fog megjelenni az illusztris vendégek előtt. Inkább legyen csak modortalan és ízléstelen, mint főtt rák! A felesége ehhez képest zakóban akart feszengeni napnyugtáig, hogy eltakarja magát... Teljesen levette a lábáról a férfit, amikor egy órával a megnyitó előtt megjelent a konyhában virágmintás, könnyű ruhában. Igazán csak attól lepődött meg, amikor Azúr körbefordult előtte és észrevehette a csípőjéig érő kivágást a hátán.

- Azért a zakót viszem - jelentette ki Azúr egy félénk mosollyal.

- Szó sem lehet róla! Hő-gutát kapnál a semmiért! - elvette a kezéből a zakót és rádobta a pult mellé állított székre.

- Szerinted mit fognak szólni, ha meglátják...?

- Azt fogják hinni, hogy a ruha része. Semmit sem fognak szólni! És ha mégis, szívesen válaszolok majd én, mint a szóvívőd!

Az "amazóniai tapéta" majdnem négy hétig készülő "csoda" volt, attól függően haladhattak a tetováló-mesterek, épp mennyire érzékeny részt kellett "átfesteniük". Sátán csodálta az asszonyt, olyan tervet alkotott a saját "szégyenfalának" átsatírozására, ami gyönyörködtette a szemeket, a csodálatos virágok és indák az éjszakai feketeségben pompáztak. Ha megmozdult, mintha az őserdő kelt volna életre a bőrén. "Így lesz a hernyóból pillangó" - jegyezte meg magáról Azúr. És mosolygott, holott az átalakulása fájdalmas volt, nem maradhatott ki egyetlen négyzetcentiméter sem. És a férje, Sátán alig tehetett valamit, hogy kissé enyhítse a tetováló-tű okozta kellemetlenségeket. Még arra is hajlandóvá vált a szerelméért, hogy a javítóban töltött évekről meséljen, elvonni a figyelmét. Verázról és a többi barátról, akiket ott szedett össze, és akik halálukig Sátán őszinte hívei maradtak a világ különböző pontjain.

A Központ megnyitásának képén tökéletesen látszott az "amazóniai tapéta", ahogyan Azúr mindenkit elkáprásztató mosolya is... Senki sem hitte volna, hogy a Központ első évfordulójának ünnepén, éppen csak ő, a nagy álom létrehozója nem lesz majd jelen!

És ma, húsz évvel később ugyanaz a mosoly fogad mindenkit, aki belépett a tanulás, az erő és a kitartás, a szorgalom templomába. 

Anton sokáig hitte, valamikor ugyanannak a mosolynak a reprodukciója is díszíteni fogja a Központ falát. De ehhez kevésnek bizonyult az atyai tervezés. A Központnak nem igazgatónője lett, Azúr húsz éves mása, ahogyan ő hitte. Itt egy férfi kezében összpontosult minden immár, és a csoda folytatódott. Christoph Boudinier-Taridin még azokat a terveket is valósággá tette, amikre az anyjának nem jutott ideje, országos képzés-központtá változtatta a helyet. És mindenki számára, főleg Sátán számára megdöbbentő módon ebben igazi, hűséges rabszolgára talált Roderon Iovan valamikori államügyész személyében.

- Nem értelek! - vágta oda dühösen, amikor az apósa megkérte, évekkel korábban, engedje át neki és az unokájának a Központ irányítását. - Téged csak megnevettetni tudott a feleségem álma, hogy segíteni kell az ittenieknek! Kinevetted őt, Roderon! És felháborodtál, hogy erre költi a pénzük! És most te akarod vezetni a Központot? Azt hiszed, Christoph képes lesz vezetni? Hiszen semmire sem képes, semmit sem csinál. Azt sem tudja, mi az, hogy munka vagy felelősség! És ami rosszabb, hallani sem akar róla, hiszen "megengedheti magának, hogy lógassa a lábát és élvezze a szülei vagyonát".

- Elismerem, hogy hibáztam. Pocsék apa voltam! Nem, ne szakíts félbe! - intette le a vejét, amikor meg akarta állítani a tőle szokatlan érzelmi kitárulkozást a támadására. - Ez az igazság! Volt egy gyönyörű, csodálatos feleségem, mint neked. Tudom, hogy imádott, különben egy percig sem maradt volna mellettem. És meg is érdemeltem volna, hogy elhagyjon...! De nem tette. Sőt, megajándékozott egy csodálatos lánnyal, aki még szépségben is felvehette vele a versenyt, akárcsak a szellemi képességekben, ami azért nagy szó! Az anyósod legalább olyan ügyes diplomata és taktika volt, mint Aurora, nekem elhiheted, hiszen ő indította el a pályám! De nem meglepő módon, én a lányomat sem tudtam szeretni. Úgy nem, ahogyan talán megérdemelte volna tőlem. Kisebb korában már-már butának, álmodozó idealistának tartottam, lenéztem őt. Miattad legfőképp, amiért egy olyan emberbe szeretett bele, akit én méltatlannak láttam hozzá...!

Roderon szomorúan nézett az egykori ellenfele, a sokat üldözött Sátán, Anton-Marc Rouen-Boudinier szemeibe. 

- A legszörnyűbb, a halála előtt sem tudtam megváltozni! Aurora nekem örökre a kislányom maradt! Az a kislány, akit számtalanszor láttam megbotlani pirinyó kövekben, mire megtanult járni. Az a kislány, aki bukdácsolt a matematikában és sohasem érdekelte a fizika, a jog, az előrejutás, az exisztencia... "Taridin kiasszonyt" én, az apja, tartottam a legképtelenebb arra, hogy egy fittyingből valaha is kettőt csináljon, Anton! 

Iovan hirtelen megszorította a vele szemben ülő férfi kezét.

- Százezer igazságtalan, egoista tanácsom hallottad már az évek során! De hadd mondjak el még egyet! Ne kövesd el ugyanazt a gyerekeiddel, amit én tettem az enyémmel! Ne becsüld le őket és ne nézd le, ha nem azt választják, amit te választottál nekik! Ha elhiszed, hogy az anyjuk okos, ügyes üzletasszony volt, hidd el, a gyerekei sem lesznek buták vagy tehetségtelenek, legfeljebb máshoz van hajlamuk. Hasonlíthatnak rád is, nem?

Anton szemei tágra nyíltak.

- Nem lesznek bűnözők, nem így értettem! Te sem lett volna az, ha nem ítéltett el az apád! A saját feleséged egyszer azt mondta, szerinte valószínűleg színész lettél volna, és hajlok rá, hogy igazat adjak neki utólag! Még engem is megdöbbentettél, amikor egyik percben arkangyalos fizimiskával láttalak, a következőben meg évtizedekkel öregebb, hajlott hátú akta-tológatóként...!

- Ha akkor nem fogadom el az ajánlatod és nem próbálok mindenáron menekülni...! - a halk, fájdalmas hang még a hetvenéves szemeibe is könnyeket csalt.

- Én is szeretném visszacsinálni! És nemcsak azt, mindent! Ha tehetném, az akkori alkudozás helyett mindkettőtöket elküldnélek ide, melegebb éghajlatra! De ez már csak a múlt, Anton! Itt maradtunk, özvegyen. Most az a fontos, hagyd Christophot felnőni, engedd meg neki, hogy elessen, engedd, hogy tévedjen, de legalább hadd próbálja meg, kövesse az anyját, ha akarja. Ne képzeld, hogy annyira nem érdekli semmi! Mindennap a Központban lófrál, csak arra vigyáz, te erről ne szerezz tudomást. Annyira biztosan állítottad, ő kell átvegye a hatalmat utánad, hogy nem mer neked nyíltan csalódást okozni vagy szembeszegülni veled ebben is. El sem akarja képzelni, mit szólná hozzá, amiért szívesebben dolgozna a Központban és hagyná a húgára a birodalom-vezetést? Amit a kishölgy nagyon is szívesen venne már ki a kezedből!

- Rora? Ő akarja irányítani a cégeket?

- Miért? Te mit gondoltál, amikor jelentkezett gyakornoknak a Taridin fejlesztési részlegéhez? Ennyire untatná a nyári vakáció? Szíve szerint az egész téli kollekciót megváltoztatná! És lássuk be, meghallgathatnátok a véleményét, mint fiatal nő és mint a vásárlótok!

- Legszívesebben mindenben Azúrra hagyatkoznék, ő valószínűleg tudná, mit kellene mondanunk a gyerekeinknek...

- Valami olyasmit, hogy engedd őket magadhoz közelebb, vagyis engedd el őket... Nekem nagyon régen ezt tanácsolta saját magával kapcsolatban, amikor az anyósomhoz költözött.

- Nem tudok olyan jó és bölcs lenni, mint ő volt! Szeretném azt tenni, ami nekik a legjobb! De már az is rossz, hogy anya nélkül nőttek fel! - Anton kétségbeesetten ugrott fel az íróasztalától, azonnal ki kellett javítania magát az apósa és önmaga előtt. - Nem, nem az, hogy anya nélkül, hanem az anyjuk nélkül! Minden egyes nap azt érzem, megszakad a szívem, magam miatt és értük! Rorának semmilyen emléke sincs róla és el sem tudja képzelni, milyen nő volt, hiába mesélnék róla! Pedig Azúr már rég tudná, hogyan segítse Rora pályaválasztását vagy hogyan öntsön önbizalmat Christophba...!

- Még mindig megnősülhetsz - javasolta Roderon halkan.

- Miért mondod ezt? Te sem nősültél újra soha!

- Még egy asszonyt megölni? 

Anton állkapcsa megfeszült. 

- Nem rád értettem! Te szeretted a feleséged. Ha még annyi időt kaptatok volna együtt, mint amennyi én vagyok most, te képes lennél őt ma is imádni! Ahogyan imádod is! Ez nem szerelem, ez már imádat! Még mindig gyanakszom, valami nincs rendben a fejedben, de hát egy olyan vén trotyli, mint én, ne sértegessen egy olyan fiatal, jóerőben lévő férfit, mint te! Ezért nem szoktam hangoztatni a véleményem: őrült vagy! De azt is tudom, ha nem lettél volna az, a lányom soha még csak rád sem nézett volna!

Keser-édes nevetések szaladták körbe az iroda falait.

- Feleslegesen rágod magad, Anton! Jó apa vagy, apósodat rég lekörözted! És teljesen mindegy, milyen tanácsot adna a feleséged, mert nincs velük.

- Nem fogom megérteni soha, miért ő és miért nem én...?  

Iovan az ablak előtt álló alak vállait nézte. Erős ember volt, kívül és belül. Olyan terhekkel, amiket nem bírt volna el akárki, ezt az apósa nem felejtette el soha. Birodalmak nyugodtak a vállán és a józan ítélőképességén. És ő helytállt. Miközben retteghetett, rosszabb szülő, mint amilyen a felesége lett volna.

- Azért, hogy vezekeljünk, fiam. Jóvá kell tennünk a hibáinkat, mielőtt megválthatna bennünket is a halál. 

Anton ezeken a szavakon gondolkodott, amikor ma meglepte a fiát az irodájában.

Vajon mennyi jóvátennivalója maradt még?

- Szia! Örülök, hogy benéztél! Ugye nem baj, ha iderendeltem az ebédet? Meg akarok neked néhány tervet mutatni az új szárnyról, mielőtt Rora mérnökeinek esnék! Teljesen félreértették a galéria méreteit! El tudod ezt hinni? Pedig a szájukba rágtam! Ha nem a saját családomé lenne a Boudinier, hatalmas cirkuszt csinálnék most! Így elfuserálni egy megbizást...!

Kép: Pixabay

Anton nézte a félig örvendező, félig bosszankodó fiatal férfit, aki átölelte őt, a saját székéhez vezette és odaültette őt  a saját helyére, miközben arra a nőre gondolt, akit odakint, az előtérben megcsodált. Még a nevetését is hallotta a fia nevetése mögött... Ugyanaz a kissé szemtelen, szívből jövő nevetés...

Azúr él és élni is fog. Benne és a gyerekeikben...! Örökké.